Első rész

Mondja már meg valaki nekem, hogy hogy lehettem ennyire de ennyire buta? Hogy képzelhettem azt, hogy egy kis országból származó, alig felnőtt lány EGYEDÜL boldogulhat Los Angelesben? Otthagytam mindent, konkrétan MINDENEMET ami úgy igazán fontos volt nekem, egy idióta álomért, ami bizonyára sosem fog teljesülni. Kész, utálom már most ezt az egészet. A repülőn még úgy éreztem ez a legjobb döntésem életemben....aztán hirtelen az egész megváltozott.
-Kisasszony! Kisasszony kérem keljen fel, megérkeztünk és beszélnünk kell önnel!-rázott meg valaki óvatosan, mire nyűgösen kinyitottam a szemem és unottan a három légiutaskísérőre pillantottam. Mikor viszont csak gondterhelt arckifejezéssel bámultak rám egyből kiment az álom a szememből és felültem.
-Baj van?
-A helyzet az, hogy a csomagja csúnyán elkeveredett, ami azt jelenti, hogy szinte a világ másik végére szállították. Kb két hónap múlva várható vissza...Rettenetesen sajnáljuk.-avatott be az egyik nő. A kezem  kissé kezdett ökölbe szorulni, így inkább folytatta.-De vállaljuk a kártérítést, összesen húszezer forintot dollárba.
Inkább nem mondtam semmit csak bólintottam. Nem akartam az estét egy börtönben tölteni, azzal a váddal, hogy megvertem a személyzetet, majd visszavezettem Magyarországra a repülőt képesítés nélkül, ezért inkább úgy döntöttem elkérem a csekély összeget amiből úgysem tudom addigra pótolni a bőrönd tartalmát, majd távozom. Így is lett. Beraktam pénztárcámba a papírpénzt és intve egyet, távoztam.
Igyekeztem nyugodt maradni, viszont muszáj volt beszélnem valakivel, muszáj volt valakinek elmondanom mindezt. Így hát nekiálltam kézipoggyászomban turkálni a telefonomat keresve. Végül meg is találtam és tárcsáztam volna az otthoni számot...ha nem lett volna totálisan lemerülve. Kezdtem még idegesebb lenni, már szédültem is, elegem volt. Elindultam ki a reptérről, fel valami buszra és el. Nem tudtam hová, a lényeg az volt, hogy az éjszakában találjak egy szállást ahol álomra hajthatom a fejem. Legalább ma este...
Tekintve, hogy este volt, rajtam meg csak egy rövid ujjú póló és egy pulcsi, kezdtem egyre jobban fázni, majd mikor leszálltam a buszról éreztem, hogy rámcsöppen valami.
-Na ne...-mormogtam idegesen az orrom alatt. Pont az nem kellett, hogy még az eső is eleredjen. De hát így lett.
Hotelre nem volt elég pénzem, a motelek már nem fogadtak éjjel kettőkor embereket, úgyhogy csak mentem a semmibe. Már gyalogolhattam egy órája, folyamatosan agyalva, mikor egy hozzám vészesen közeledő ember kikapta a kezemből a pénztárcámat, amit épp azért tartottam ott, mert számoltam a benne tartózkodó összeget.
-Hé!-kiabáltam utána, de elfutott majd bepattant egy kocsiba és elszáguldottak.
És el is jutottunk addig, hogy miért is lett elegem. Teljesen össze voltam zavarodva, nem tudtam mit csináljak, ezért sírva fakadtam és leültem az útpatkára. Elveszett voltam, semmi használható sem volt nálam, átfáztam, fáradt voltam és elegem volt mindenből. Ott zokogtam összegubózva, de nem érdekelt. Csak ki akartam jönni ebből az egészből valahogyan. Minden rossz volt. És a legrosszabb, hogy nem erre számítottam.
A ház ajtaja mely előtt én üldögéltem kinyílt majd becsapódott. Lépteket hallottam magam mögül és valaki leguggolt mellém.
-Mi történt?-kérdezte egy idegen, számomra mégis ismerős hangú fiú. Ross Lynch, a régi kedvenc, mániákusan szeretett bandám egyik tagja.